Fura

"1. Az éneklőmesternek a neginóthra, a seminith szerint; Dávid zsoltára. 

2. Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. 

3. Könyörülj rajtam Uram, mert ellankadtam: gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim! 

4. Lelkem is igen megháborodott, és te, oh Uram, míglen? 

5. Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért; 

6. Mert nincs emlékezés rólad a halálban, a seolban kicsoda dicsőít téged? 

7. Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könyhullatással öntöztem nyoszolyámat. 

8. Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt. 

9. Távozzatok tőlem mind, ti bűnt cselekedők, mert meghallgatja az Úr az én siralmam szavát. 

10. Meghallgatja az Úr az én könyörgésemet, elfogadja az Úr az én imádságomat. 

11. Megszégyenül majd és igen megháborodik minden ellenségem; meghátrálnak és megszégyenülnek hirtelen." 6. Zsoltár 

Itt van ez a Zsoltár, és van vele valami fura. Itt van Dávid király, aki gyötrődik. Ez eddig nem fura. Az már annál inkább, hogy nagyjából semmit nem tudunk meg arról, hogy mi ez a gond. Lehet, hogy testi betegségben szenvedett, lehet hogy ellenségei kinzásai, lelkiismeret-furdalása vitte testileg is egészen mélyre (3. versből: "megháborodtak csontjaim"). 

Mi nem így gondolkodunk. Mert, ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy mi a baj, nem azt mondjuk, hogy Istennel van rendezetlen ügyünk, hanem elkezdjük mondani a konkrét gondot. Egyszerűen a világi síkon maradunk, Nem nézünk feljebb, nem vesszük az Urat számításba. Peddig azzal kellene kezdeni.

Itt van ez a Zsoltár, és van vele valami fura. Istenhez beszél. Ez eddig nem fura. Az már annál inkább, hogy a nehézségeiért nem az Isten a hibás, nem őt okolja, hanem félelemmel, Istenfélelemmel imádkozik. Dávid kegyelemért esedezik, Isten ítélő kezét érzi magán. És könyörög. (2. vers: "Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban.") 

Mi nem így gondolkodunk. Ha még el is jutunk Istenig, feltesszük a kérdést: "Miért?" De nem magunkban keressük a hibát, hanem mindenki másban. Pedig ha Isten ítél, jogosan, igazságosan ítél, és akkor mi nem járunk jól. A helyes istenfélelem kevéssé jelenik meg az életünkben. Nem féljük az Urat, nem tiszteljük Őt.

Itt van ez a Zsoltár, és van vele valami fura. Istenről szól. Ez eddig nem fura. Az már annál inkább, hogy szerzője Ő könyörületébe kapaszkodik, és hisz abban, hogy az Úr meghallgatja őt. Nem maga miatt, hanem Isten miatt (9.versből: "meghallgatja az Úr az én siralmam szavát")

Mi nem így gondolkodunk. Mivel az első kettőt nem tartjuk, így a harmadiknál széthullunk, homokra épített házunkat könnyedén viszi el egy késő őszi szélroham. Lehet,hogy tudunk, de nem hiszünk.

Összefoglalva: ne panaszkodjunk annyit másoknak, hanem Istenhez vigyük gondjainkat-bajainkat. A saját házunk táján nézzük körül, de ne a saját szemszögünkből, hanem Istenéből. És higgyük a legsötétebb órában is, hogy Isten könyörölő Úr, aki az Ő fiáért meghallgat minket. Ez fura. Ez a kegyelem.